Amikor növénnyel festek, mindig meglepetések várnak, mindig izgatottan csomagolom ki és öblítem a fonalakat, hiszen csak ekkor látszik a végeredmény. Sok fonalat festek, és időnként egymás mellé kerülnek olyan motringok, amiket már nem tudok elengedni, ahogy meglátom őket együtt, természetes színharmóniában. Néha kicsit küzdök magammal, mert ezeket a fonalakat eladásra festem, igen, nem magamnak, van is, hogy sikerül meggyőznöm magam, hogy jobb helyen lesznek a gombolyagok másnál. De van, hogy bármennyire igyekszem ellenállni a kísértésnek, nem sikerül. Magukkal ragadnak a színek, elindul a fantáziám, és ha látom magam előtt, hogy mivé szeretnének válni a fonalak, már nem menekülhetek a varázserejüktől :)
Így történt ezzel a 7 gombolyag fonallal is, látszólag semmi közük nem volt egymáshoz, de persze mégiscsak, és ezt meg is mutatták nekem, amikor pakolgattam őket ide-oda. Hiába tiltakoztam, hogy én nem hordok élénk színeket, főleg nem sárgát és zöldet, egyre erőtlenebbé váltam. Viháncoltak a fonalak, huncutkodtak a kis színfoltok, és végül elérték a céljukat, mert megálmodtam belőlük egy pulcsit.
Minden pillanatát élveztem a kötésnek, ahogy színesedett a pulcsi. Kicsit olyan volt, mintha még mindig festenék, de most kötőtűkkel :)
Éreztem, hogy szeretni fogom, hiába zöld és sárga, hiába feltűnő. Szépen sorban belekötöttem a kis virgonc színbombákat a pulcsiba, és boldog voltam. Boldog voltam, ha leülhettem kicsit kötni, de néha csak néztem a kanapén heverő félkész holmit. És boldog voltam :)
El is készültem vele pár hét alatt és még mindig szeretem :) Kicsit olyan, mint egy impresszionista festmény, egy foltocskákból álló tájkép, valami, ami a sok kis részletből bennem, rajtam, tőlem válik egésszé, ettől lesz egyedi és megismételhetetlen. Szeretem :)
