Szeretem :)

.

Amikor növénnyel festek, mindig meglepetések várnak, mindig izgatottan csomagolom ki és öblítem a fonalakat, hiszen csak ekkor látszik a végeredmény. Sok fonalat festek, és időnként egymás mellé kerülnek olyan motringok, amiket már nem tudok elengedni, ahogy meglátom őket együtt, természetes színharmóniában. Néha kicsit küzdök magammal, mert ezeket a fonalakat eladásra festem, igen, nem magamnak, van is, hogy sikerül meggyőznöm magam, hogy jobb helyen lesznek a gombolyagok másnál. De van, hogy bármennyire igyekszem ellenállni a kísértésnek, nem sikerül. Magukkal ragadnak a színek, elindul a fantáziám, és ha látom magam előtt, hogy mivé szeretnének válni a fonalak, már nem menekülhetek a varázserejüktől :)

Így történt ezzel a 7 gombolyag fonallal is, látszólag semmi közük nem volt egymáshoz, de persze mégiscsak, és ezt meg is mutatták nekem, amikor pakolgattam őket ide-oda. Hiába tiltakoztam, hogy én nem hordok élénk színeket, főleg nem sárgát és zöldet, egyre erőtlenebbé váltam. Viháncoltak a fonalak, huncutkodtak a kis színfoltok, és végül elérték a céljukat, mert megálmodtam belőlük egy pulcsit.

Minden pillanatát élveztem a kötésnek, ahogy színesedett a pulcsi. Kicsit olyan volt, mintha még mindig festenék, de most kötőtűkkel :)

Éreztem, hogy szeretni fogom, hiába zöld és sárga, hiába feltűnő. Szépen sorban belekötöttem a kis virgonc színbombákat a pulcsiba, és boldog voltam. Boldog voltam, ha leülhettem kicsit kötni, de néha csak néztem a kanapén heverő félkész holmit. És boldog voltam :)

El is készültem vele pár hét alatt és még mindig szeretem :) Kicsit olyan, mint egy impresszionista festmény, egy foltocskákból álló tájkép, valami, ami a sok kis részletből bennem, rajtam, tőlem válik egésszé, ettől lesz egyedi és megismételhetetlen. Szeretem :)

A nagy kékség

.

Szeretek szőni. Egészen megható látni, ahogy az egyszerű mozdulatok monoton sorozata a fonalat szövetté változtatja. Szövéskor az ember kicsit jobban megismerheti önmagát. Megmutatkozik, ki milyen színes egyéniség. Én ennyire :)

Életem első takácsmintás kendőjét készítettem el pár hete Judit műhelyében. Persze nem én lennék, ha nem a legkevésbé ideális fonalat vittem volna magammal, a kékfával festett mélylila gyapjúcsipke mintázása meg sem látszik a fekete felvetésben. Judit próbált terelgetni engem, hogy válasszak más fonalat, esetleg egy kiegészítő színt, ami kiemeli a fekete háttérből a majdnem fekete fonalamat, de én megmakacsoltam magam. Én butaságom, én kendőm...
Az első 10 cm megszövése után éreztem, hogy Juditnak igaza van, a halszálkamintát nagyítóval lehet majd keresni a kendőn. De csak szőttem és szőttem, bíztam a fonalban, a növényi festés különlegességében.
A fonal festése amúgy nem egyenletes teljesen, éjkék, tintalila, helyenként bronzos, barnás foltokkal. Szövés közben ugyan nem figyeltem az összhatást, mert teljesen lekötött a takácsminta mantrája, de amikor levettük a kendőt a szövőszékből, már megmutatkozott valami abból, amivé ez a szövet válni szeretne.

Itthon pihent egy kicsit, sajnos nem volt időm vele foglalkozni, de pár napja elővettem és nekiláttam a gyöngyözésnek. Szeretem a gyöngyöket. Szeretem a visszafogott, puritán holmikat kicsit megfűszerezni kis csillogással, nőiességgel. A fonal bronzos foltjai adták az ötletet, hogy bronzszínű gyöngyökkel díszítsem a rojtokat. Mivel nem tudtam dönteni a  fémes-lilás és a bronzos gyöngyök között, mindegyiket felfűztem. A rojtozáshoz szükséges négyórás munkából így csináltam könnyedén nyolcat.

Nézzétek, milyen érdekes, hogy a kékfából kinyert festőlé felszínén pár nap után megjelenő irizáló hártya színei köszönnek vissza a fonalon. Mintha a hold fényét beleszőttem volna a kendőbe...

Végül nem bántam meg, hogy a saját fejem után mentem, nagyon tetszik a végeredmény. De legközelebb kontrasztos fonalból is megszövöm ezt a mintát, mert nagyon szeretném végre látni a kis cikkeket és cakkokat :)

Újra itt

.

Hiányzik a blog. Hiányzik a blogolás. Hogy ne csupán néhány lesarkított mondat és egy figyelemfelkeltő fotó legyen az üzenetem, amit gyorsan kiküldök az éterbe, valami fontosról tájékoztatva a követőimet. Hogy lehessen írni, hosszan vagy röviden, ahogy a hangulatom diktálja. Hogy lehessen történetet mesélni, kézen fogni az olvasóimat, elvezetni őket abba a világba, ahol otthonosan érzem magam. Hogy az én szememmel is láthassanak, átélhessék azt, ami engem mozgat, amiből én töltekezek. Vagy csak fotókat posztolni, sokat, színeseket vagy pont szürkéket, porosakat, mikor mi tetszik éppen.
A fb nem nekem való, ezt most már biztosan tudom két évnyi folyamatos jelenlét után. Elveszi az energiáimat, elrabolja az időmet, olyan ösvényekre visz, amiken eltévedek. Túl sok az ember, túl sok a zaj. Itt sokkal kényelmesebben vagyok, macskadorombolásban, madárcsicsergésben, kötőtűk surrogásában :) Itt valahogy lassabban múlik az idő.
Aki kíváncsi rám, itt megtalál, itt jobban meg is ismerhet. Persze a fb nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a növénnyel festett fonalaimról, egyéb projektjeimről hírt adjak, mert ez a munkám, így ezt ezután is mindig meg fogom tenni ott, hiszen erre való. Legalábbis én erre tudom használni jó szívvel.

Szóval újra itt, képekkel, szavakkal, színekkel, szeretettel :)